A Békés megye déli részén fekvõ Kaszaper nagyközség õse, a középkori Pereg város a Száraz-ér partján, a környezõ tájból észrevehetõen kiemelkedõ, az esetleges árvizek idején is biztonságot nyújtó egyik dombháton, az ún. Templom-halmon épült fel, a közepén templommal, körülötte lakóházakkal. Ez a terület a mai Végegyházától északnyugati irányban, mintegy 2,5 km távolságra található a Száraz-ér partján.
Az 1937-ben itt végzett ásatás során feltárt sírokban talált leletek bizonyítják, hogy a korai Árpád-kortól a Hunyadiak, illetve I. Ferdinánd koráig ide temetkeztek. A Templom-halmon emberi csontmaradványok, edénytörmelékek, valamint a templom építõköveinek maradványai emlékeztetnek az elmúlt korokra.
Kaszaper jelenlegi nevét csak a XX. században nyerte el, de addig a történelem folyamán szinte évszázadról-évszázadra változott. A településnév a Pereg helységnév (valószínû, hogy német eredetû: Perg, Berg=hegy) és a Kasza vezetéknév (ok voltak Pereg egykori birtokosai) összekapcsolt használata során kopott le Kasza-peregbõl. Pereg, illetve Kasz-pereg a Maros egyik ága, az ún. Száraz-ér mellé települt.
Az elsõ hiteles említést Rogerius mester Siralmas énekében találjuk, mely az 1241-es tatárjárásról szól. Ebben tudósít Pereg város pusztulásáról, ahol hetven falu népe keresett menedéket. Ahhoz, hogy a település újjászülessen, több mint két évszázadot kellett várni: pereg az 1400-as évektõl a Kasza-család birtokában volt, késõbb a Hunyadiaké, majd a Kállay-családé lett. Az oklevelek tanúsága szerint a település a Hunyadiak korában mezõvárossá fejlõdött.
Az 1552. évi török hadjárat Kasza-pereget is elpusztította, majd a hadjárat után lakosai fokozatosan visszatértek. Az 1596-os esztendõ a teljes pusztulást jelentette a településnek, amikor a török-tatár seregek teljesen feldúlták. A török kiûzése után Kasza-pereg a szomszédos területekkel együtt elnéptelenedett és sivár pusztává vált.
A késõbbi idõkben több bérlõ is feltûnt Kaszaperpusztán, amit hol az egyik, hol a másik környezõ településhez csatoltak. A kiegyezés évében, 1867-ben Kaszaperpuszta községgé alakult.
Az elsõ világháborút követõen az 1920-as években, az akkori földreformtörvény végrehajtása során újratelepítették, Kaszaperpuszta-Újtelep néven, a jelenlegi település helyén. 1926-ban Kaszaperpuszta "Kaszaper" néven végleges nevével önálló nagyközséggé alakult, s ezt az önállóságot a mai napig megõrizte.
Minek a sok szó? Elkezdtek vonulni Arad és Csanád felé, elkerülve az ezek között középütt fekvő új falut, amelynek neve Pereg volt, és amelyben hetven falu emberei gyülekeztek össze, elkerülve továbbá Egres ciszterci rendű monostorát is, amelyben, mint valami megerősített várban, harcosok húzták meg magukat, és igen sok úrasszony is. A tatárok nem akarták megtámadni ezeket a helységeket addig, amíg körös-körül a vidéket teljesen el nem pusztították. Néha azért egynéhányan a közelükbe mentek, de a magyar katonák messzire kergették őket, és már-már szilárdan hitték, hogy hadi erejük miatt sértetlenül megmaradnak. De az egész vidék elpusztítása után amazok orosz, kun és magyar foglyokból és kevés számú tatárból egyesített tömegükkel mindenfelől körülvették a nagy falut, és a harcba a magyar foglyokat küldték előre, és amikor azok mind elpusztultak, utánuk az oroszok, izmaeliták és kunok harcoltak. A tatárok pedig a hátuk mögött meghúzódva nevettek pusztulásukon és romlásukon, és azokat, akik az övéikkel való harcból visszavonultak, legtöbbnyire vérszomjas kardjukkal megölték, úgyhogy ezek egy hétig éjjel-nappal harcolva és a várárkokat betemetve, elfoglalták a falut. A katonákat és úrasszonyokat, akik sokan voltak, kint a mezőn az egyik oldalra, a parasztokat a másik oldalra állították, és miután elszedték tőlük a pénzüket, ruháikat és más javaikat – csupán az úrasszonyokat és lányokat tartva életben, akiket a maguk szórakoztatására elvittek –, mindnyájukat fejszével és karddal kegyetlenül kivégezték. Csupán azok maradtak meg, akik hirtelen a földre vetették magukat, és másnak a vérétől bevérezve el tudtak rejtőzni. Ó, fájdalom, ó, kegyetlenség és mérhetetlen dühe e rettenetes népnek! Mert aki ily nagy nemzetnek a pusztulását józan ésszel fontolóra veszi, ezt a helyet méltán vérmezőnek nevezhetné. Néhány nap múlva pedig az említett kolostort vagy monostort, Egrest vették ostrom alá, sok ostromgépet sorakoztatva fel. A bentlevők nem sokáig állhattak ellen, és hogy életüket megtarthassák, megadták magukat a tatárok kezére és becsületére. De velük is az történt, ami másokkal, kivéve néhány szerzetest, akiknek megengedték, hogy elmenjenek, és kivéve néhány úrasszonyt és igen szép lányt, akiket saját használatukra megtartottak. Mit mondjak még? Ha egyenként leírnánk minden csatát és mindazt a szertelen kegyetlenséget, ami megesett, megriadna az olvasók szíve, és a rémületes zajtól zúgna a fülük. Ha e rettenetes hírek világszerte elterjednének, másképpen gondolkodnának a világ fejedelmei. Íme, azon a nyáron Ausztriának, Csehországnak, Morvaországnak, Lengyelországnak, Sziléziának határáig és Kunországban egészen a Dunáig mindent egyaránt elpusztítottak.
Már öt méter mélyen kiásták Kaszaper határában, a Zsibrik domb tövében azt a kutat, ami a legenda szerint mesés kincset rejt. Csürhés István, a település polgármestere véletlenül bukkant a levéltárban egy dokumentumra, amely említi a kutat és a kincset is. Akkor sokan csak legyintettek, hóbort ez nem egyéb. Ma már bizonyos, a kút valóban létezik. Kincs egyelőre még nincs. — Véletlenül bukkantam a levéltárban, egy dokumentumban a kincses kút történetére. Az 1882/83-as Békés Vármegyei Régészeti és Művelődéstörténeti Társulás főtitkári jelentése említette meg a kincset rejtő kutat. Ennek feltárása valahogy kimaradt a szegedi egyetem történészprofesszora, Bálint Alajos által 1937-ben végzett régészeti kutatásból — mondta Csürhés István, Kaszaper polgármestere. A főtitkár jelentésben többek között ez állt:„A másik ilyen hely … a Kállay család birtokán az úgynevezett kaszaperi nagykút, mely egynehány most is élő öreg ember tanúsága szerint, egy emberöltő előtt nagy feltűnést okozó apparátussal volt kiásva. Egy óriási ládát akartak onnét kiemelni, mely állítólag történelmi értékű tárgyakkal volt megtöltve.” A leírásban megemlítik, hogy a láda tetején lévő nagy vaskarikára kötelet kötöttek és 12 ökörrel próbálták meg kihúzni. A kút felső nyílásához érve azonban a karika kiszakadt a ládából. A láda visszaesett a kútba és elborította a víz és a homok. Ezért elhalasztották a kincs kiemelését. Állítólag a vaskarikát egészen az 1848-as forradalomig a községházán őrizték. A kincs valószínűleg a törökdúlás végén került a kútba, ami a korabeli marhahajtó út mentén biztosította vizet a jószágok itatásához. I. József és II. József korabeli katonai térképeken, valamint az első kataszteri mérések alapján beazonosítottuk a Puszta Kállay Ödön birtokán lévő épületek helyét és a néhány száz méterrel arrébb lévő Puszta Kállay Berci birtokát. Csürhés István kutatásai alapján a marhahajtó út közelében két kút volt, az egyik Kállay Ödön birtokának közepén, a másik kút a szomszéd birtok szélén állt, amelyek koordinátáit GPS segítségével határozták meg.